Pontosan féléve vagyunk Milánóban (nagyon durva még belegondolni is, hogy már 6 hónap eltelt a 24-ből….), de eddig komolyabban nem foglalkoztunk azzal, hogy elmenjünk a Scalába. Én otthon is viszonylag gyakran jártam színházba, de töredelmesen be kell valljam, hogy a budapesti operaházban sem jártam még soha. Éppen ezért kapva kaptam az alkalmon, hogy az én nagyon művelt, kedves barátnőim 4 napra látogatóba érkeznek hozzánk. Hát hiába na, változnak az idők: míg 10 évvel ezelőtt a partyhelyeket szemezgettük volna az utazás előtt, most az operaház előadásait csekkolgattuk. :)
És hogy miért döntöttem úgy, hogy egy külön bejegyzésben írok a milánói scalás élményeinkről?
Először is önmagában az előadás is csodálatos volt, de a legextrémebb az egészben a last minute jegyek (nincs magyar megfelelő rá, annyit jelent, hogy utolsó napokban/órákban a megmaradt jegyeket eladják olcsóbban) megvásárlása volt. Remélem, hogy a tapasztaltak leírásával segítek azoknak, akik régóta szeretnének eljutni a méltán világhírű milánói Scalaba, de nem volt rá pénzük, illetve azoknak, akik csak ezután kapnak hozzá kedvet.
Előbb azonban rövid kitekintő arról, hogy miért is olyan híres a milánói Teatro alla Scala. 1778. augusztus 3-án nyitotta meg kapuit a közönség előtt Nuovo Regio Ducal Teatro alla Scala néven, Salieri L’Europa riconosciutacímű darabjával. A Scala egy régi templom, a Santa Maria della Scala helyén épült fel, amely nevét Regina della Scalától nyerte, a tizennegyedik században élt olasz főúr, Bernabo Visconti hitveséről. Az operaház építését Mária Terézia rendelte el, miután a város egyetlen színháza, mely az operaelőadásoknak is otthont adott, a Teatro Regio Ducale 1776. február 26-án tűzvészben elpusztult.
A Scala megalapítását sok minden tette időszerűvé. Először is az olasz nép zenei igényessége, valamint a házi hangverseny intézményének időszerűtlenné válása, amelyet már a 18. században kinőtt az opera. Ugyanakkor szükség volt olyan új intézmények megalapítására, amelyek az énekesek számára megbízható jövedelmi forrásokat biztosítottak, hiszen abban az időszakban a legtöbben csak kedvtelésből énekeltek, mindenkinek megvolt az egyéb foglalkozása. Az ország fejlődése, valamint a városi polgárosodás nem bírta tovább, hogy a művészet csak a hercegi udvarok privilégiuma maradjon, akik korábban saját zenekart és énekestársulatot tartottak fenn. Az egykori költségvetés nem ad megbízható prognózist a későbbi valóságos költségek értékelése tekintetében. Bár Ausztria 200 000 aranykoronát szánt az ügyre, igazi közadakozásról nem lehetett szó, központosított pénzgazdálkodásról sem, a mecénások gyorsan kihátráltak, így aztán a színház végül 3600 néző befogadására épült meg.
Mint minden kulturális intézménynek, így a milánói operának is megvoltak a fénykorai és kevésbé sikeres időszakai, amelyeket legtöbbször a gazdasági helyzet, a háborúk, a politika, vagy a világ más részein lévő konkurens színházak (new york-i Metropolitan) alakítottak. Érdekesség, hogy a Scalát a 2.világháborúban többször is bombatámadás érte. A Scala repertoárjával és zeneszerzőivel mindig megelőzte a korát, olyan művészek mutatkoztak itt be, mint Rossini, Verdi, Puccini, Mozart, Donizetti és Bellini vagy Csajkovszkij. Nem csak repertorjával, de látványvilágával, és fejlett színpadi technikájával is rendszeresen kitűnt a világ színházai közül. Minden egyes operának, minden táncjátéknak új díszlete volt. Jeles festők alkották ezeket és önmagukban is mesterműveknek számítottak. Évenként száz-százötven új színpadképet készíttetett a Scala.
Az ülőhelyek többségét az abbonamentoval, azaz bérlettel rendelkezők töltik meg, a fennmaradó helyek pedig bárki számára elérhetőek – persze igencsak borsos áron…És léteznek még a földi halandók számára elérhető jegyek is, ezek az úgynevezett „biglietti seriali”-k, amelyek fent a karzaton helyezkednek el. Utóbbiakra pályázatunk mi is, mert az erre szánt büdzsénk elég szűkös volt. Szóval többször hallottam már korábban, hogy az adott előadás napján kell próbálkozni a Scala előtt, de senki sem tudta eddig normálisan elmondani, hogy lehet jegyekhez jutni.
Amikor a lányok azt mondták, lenne kedvük megnézni egy előadást, akkor komolyabban elkezdtem kutakodni a neten, és a Tripadvisor kommentjei között találtam egy értelmes hozzászólást, amiben egy srác összefoglalta a tudnivalókat a last minute jegyekről, illetve leírta azt is, hogy egy aluljáróban található jegyirodában részletes tájékoztatást adnak. Azért a biztonság kedvéért elbattyogtam az irodába, és elmagyaráztattam az egész folyamatot elölről. Kiderült, hogy minden egyes előadásra fent tartanak 160 db 11 euros jegyet, amelyet csak és kizárólag aznap értékesítenek. Tehát az előadás, amit kiszemeltünk magunknak október 23-ára, az a Romeo és Júlia balettelőadás volt, mint utólag megtudtuk, ekkor került utoljára műsorra a Scalában. Az előírtak alapján Brigivel és Borival odamentünk a Scalához délután 1 órára, ahol már kígyózó sor várt a listára kerülésre. Merthogy ez a last minute jegyértékesítés teljesen a jegyirodától függetlenül zajlik, bár hivatalosan a színház berkein belül. Nos beálltunk a sorba, ahol igencsak multikulti volt a környezet, a világ minden részéről képviseltették magukat az olcsó jegyre vágyó opera rajongók. Nekem előre megmondták, hogy hozni kell valamilyen igazoló okmányt, de azt elfelejtették mondani, hogy mindenkinek hoznia kell magával. Lefordítom: konkrétan amikor sorra kerültünk, akkor derült ki, hogy mindenkinek, aki jegyet szeretne venni, jelen kell lennie a folyamatnál. Azaz, ha mi öten szerettünk volna estére jegyet, akkor mind az ötünknek ott kellett volna lennünk a listára való feliratkozáskor. Őrület!
Mivel két cuki nénike vezette a listát, és szorult beléjük egy kis jóindulat, így sikerült elérnünk, hogy mindannyiunkat (se Julcsi se Dávid nem volt velünk) felírjanak a listára, annak ellenére, hogy nem voltunk teljes számban jelen és nem voltak nálunk iratok. A listára való feliratkozás azonban még nem egyenlő azzal, hogy tutira lesz is jegyed este, ezért kicsi feszültek is voltunk egészen 5 óráig.
A két időpont között felszedtük Julcsit, aki délután érkezett meg Milánóba, és a bőröndjével együtt elrángattuk a Scalához, hiszen neki is meg kellett mutatnia magát, hogy jegyet kaphasson. Ekkor ugyanis mindenkinek újra meg kellett lennie az opera oldalánál, és ÚJRA! be kellett állnia egy baromi hosszú sorba. Mivel az 1 órási körben mindenki kapott egy sorszámot, itt már azok alapján hívtak minket magukhoz az intézők, természetesen kaotikus állapotok voltak, hiszen már mindenki eltörődötté és türelmetlenné vált az egész napos dekkolástól. Plusz vegyük azt is figyelembe, hogy az idő pénz, nekünk pedig rohadtul elment egy egész napunk a lányok itt tartózkodásából….A várakozás közben egyébként azt állapítottuk meg a csajokkal, hogy valószínűleg sokkal egyszerűbb rendszert is kialakíthattak volna - még ha az nem is lenne egész olaszos - de azt sejtjük, hogy ebből presztízst csinálnak, azaz te szenvedj meg rendesen azért, hogy bejuthass a híres milánói operaházba!
Szóval sorra kerültünk nyolvanvalahányadikként, és egyesével megkaptuk a kis cetlinket. Én azért bepróbálkoztam Dávid jogsijával, de valamiért nem tudtam őket átverni azzal, hogy én vagyok ő..:) Így végülis már akkor megtudtuk, hogy este Dávid nem jöhet velünk. Azt majd kérdezzétek meg tőle, hogy mennyire bánta!:) Majd nem akartuk elhinni mi sem, hogy mi következik. Egy újabb sor nyílt, amibe be kellett állnunk….Itt már legalább láttuk az alagút végét, hiszen ez a sor már a kasszához vezetett. Brigi véletlen harmincvalahanyadikként került fel a listára, és szerettünk volna mindenképp egymás mellé ülni, de hiába próbálkoztunk, leordították a fejünket, hogy Briginek kell akkor kivárni velünk a nyolcvanvalahanyadik helyet, mert csak akkor kapunk egymás melletti jegyeket majd mindanégyen. A bácsi felháborodva oktatott ki minket, hogy itt egy nagyon „egyszerű” rendszer működik, ami ezer éve nagyon jól működik és mi miért nem akarjuk ezt tudomásul venni. Nem volt mást tenni, kicsit kikáromkodtuk (jó hangosan) magunkat magyarul, majd lehiggadtunk, és kivártuk a sorunkat. El sem akartuk hinni, amikor kiléptünk a pénztárból, hogy már esteledik, és 6 óra van, konkrétan tényleg az egész napunkat sorban töltöttük, de reméltük, hogy azt mondhatjuk majd utólag, megérte minden perc a szenvedést.. :) Az alábbi fotón látható, hogy még a jegyünk is névre szólt, bár nem tudom, hogy a "Karachy" ki lehetett közülünk.... :) :) :)
Rohantunk haza, hogy még kicsíphessük magunkat, és méltó módon jelenhessünk meg a 8 órakor kezdődő előadáson. Sajnos a 11 eurós jegyért elég soványka kis helyet kaptunk a második legfelső karzaton, ahol ráadásul a két sorból is a másodikba kaptunk helyet. Nem elég, hogy teljesen oldalt voltunk, és épphogy csak a színpad egy szegletére volt rálátásunk, de még egy oszlop is volt előttünk. Eléggé húztuk a szánkat, viszont később átváltottunk pofátlan magyaros üzemmódba és felálltunk, illetve jócskán elsétáltunk a helyünktől, így már egészen jól láttunk minden lényeges momentumot. Sőőt, a harmadik felvonásra mi Borival még két első soros ülőhelyet is találtunk, így a darab legszebb részét már tökéletes minőségben láthattuk. :)
Csodálatosan szép és megható volt az előadás,életreszóló élmény volt egy igazi orosz balett társulatot látni, és rájönni, hogy az ember csak a testével is képes bármilyen érzelmet kifejezni. Ami még nekem külön nagyon tetszett, az az, hogy az óriási létszámú zenekart végig láttuk felülről a zenekari árokban. Összességében átjött a Scala atmoszférája és maga a balett is nagyon megérintett mindannyiunkat, úgyhogy eredményesnek összegeztük a napot. Azt viszont összeraktuk az előadás után, hogy Júlia szüleit konkrétan csak a tapsnál láttuk először, valószínűleg azért, mert ők a teljes balett alatt a felőlünk lévő oldalon táncoltak.. :) :) :)
A Scala-t belülről mutató fotót Gulya Gergely barátom készítette.
