Sajnos velem is megtörtént az, ami sok bloggerrel, hogy nagy lelkesen nekikezdtem a blogírásnak, aztán belustultam. Ez egyben azt is jelenti, hogy elfoglalt vagyok, és nem jut időm az írásra. :) Sokatokkal viszont nem tartom napi szinten a kapcsolatot, ez pedig a legegyszerűbb módja annak, hogy meséljek a kinti életünkről.

Hol is hagytam abba? Itt voltak nálunk októberben a csajok, ezután pedig egy időre – valószínűleg a tél miatt – elfogytak a látogatók. Pedig itt Milánóban egészen kellemes volt az időjárás egészen február elejéig, akkor esett némi hó, és egy kicsit hűvösebb lett. A leghidegebb napokon sem megy 0 fok alá a nappali hőmérséklet, úgyhogy azt kell mondjam, kicsit sem hiányzik a hideg Budapest. Egyébként is teljesen itthon érezzük már magunkat Milánóban, szeretjük a várost, vannak jófej barátaink, és szinte minden hétvégén elutazunk valahova a közelben. A közelmúltban jártunk Torinóban, kirándultunk Varese környékén és Mantova-ban. Hihetetlen, hogy Milánótól 1-2 órányira mennyi csodaszép hely van, ezek közül még jópárat szeretnénk bejárni a hátralévő 14 hónapban.

Bár nincs még munkám, egy kis állandóság van az életemben, mert október óta olasz tanfolyamra járok. Ez már a második etap, és jelenleg B1-es szintű órákra járok, azaz a hivatalos besorolás szerint középfokon beszélek. :) Erre tényleg nagyon büszke vagyok, mert csak saját magamnak, és a kitartásomnak köszönhetem, hogy idáig jutottam ilyen rövid idő alatt. Sokan mondták, mielőtt kijöttünk, hogy ohh, hát az olasz az nagggyon könnyű nyelv, hipphopp megtanulod. Egyrészt szeretném leszögezni, hogy egyáltalán nem egyszerű az olasz nyelvtan, pedig én tanultam már angolt, németet és kínait is (mindezek után mondom ezt). Másrészt nekem némileg nehezíti a helyzetem, hogy bár kint élünk, egyelőre nem dolgozom, azaz nem hallom napi 8 órában a nyelvet, csak akkor, ha boltba, étterembe, konditerembe járok. Sokáig társaságban sem mertem megszólalni, és inkább az angolt preferáltam, de piano piano (ahogy az olaszok mondanák) egyre inkább az olaszt használjuk, ha barátokkal vagyunk.

Heti kétszer járok nyelvsuliba, és imádom, egyszer sem volt még olyan, hogy ne lett volna kedvem menni. Azt kell erről a suliról tudni, hogy a kurzusokat a milánói önkormányzat fizeti, nekünk 60 óráért mindössze 90 euro adminisztrációs díjat kell befizetnünk. A céljuk ezzel az, hogy ha már úgyis sok a bevándorló, akkor legalább tanulják meg a nyelvet rendesen, hogy hasznos tagjai legyenek az olasz társadalomnak. Meg merem kockáztatni, hogy 1000 euroért beiratkoztam volna egy privát nyelviskolába, azzal sem jártam volna ilyen jól. Valószínűleg szerencsém is van a tanárnővel, aki nagyon intelligens, és mindig jól felkészült. Határtalan türelme van, amiből azt hiszem felnőttek esetén talán még több kell, mintha gyerekeket kell tanítania. Itt nem kötelezhet minket még arra sem, hogy megcsináljuk a házinkat, sokan dolgoznak is mellette, vagy csak simán háromgyerekes anyukák, és a kulturális különbségekről már ne is beszéljünk. Én személy szerint imádom, hogy igazi multikulti vesz körül, és a koreain, kubain a pakisztánin át, az ukrántól az argentinig mindenféle nemzetiségű ember megtalálható a csoportunkban. Sőt, már magyarok is hárman vagyunk! :) Mindenki más célból és motivációból érkezett Milánóba, és kinek könnyebb (spanyol ajkúak előnyben), kinek nehezebb a nyelvet elsajátítani.  A mostani tanfolyam március közepéig tart, és ha addig nem lesz munkám, akkor folytatom a B2-es kurzust is.

Ami a munkakeresést illeti, folyamatosan küldözgetem a CV-m, főleg irodai munkákra jelentkezem, persze elküldöm marketinges, PR-os hirdetésekre is, de ezeknél biztosan kell a felsőfokú nyelvtudás. Sajnos eddig nem kaptam lehetőséget, de nem keseredem el, úgy állok a dologhoz, hogy ha mást nem, legalább a nyelvet megtanulom rendesen a két év alatt. Olaszországban jelenleg 14% körül van a munkanélküliségi ráta, ami igencsak szomorú, és teljes mértékben lehet érezni a közhangulaton is. Volt viszont januárban egy magyar vonatkozású állásinterjúm, aminek köze van a milánói expóhoz, de babonás vagyok, úgyhogy amíg nem biztos, hogy összejön-e, addig nem szeretném elkiabálni. A lényeg annyi, hogy túl vagyok az első nagyobb akadályon, mégpedig azon, hogy olaszul interjúztam. Az adrenalin a vártnál is jobbat hozta ki belőlem, és nagyon jól sikerült. Hát meglátjuk, mi lesz belőle, én tuti felvenném magam! :)

Amíg pedig mindezekkel elfoglalom magam, addig Dávid keresi a pénzt a bankban… Mivel nem lenne túl etikus, ha kiteregetném a munkahelye szennyesét, csak annyit mondok, hogy nem csak szakmai, de emberi szempontból is nagyon más, mint ami otthon van… Mindenesetre az biztos, hogy egyikünknek sem lenne könnyű egymás nélkül egy idegen országban.

Nos, ahogy már páran tudjátok, szeptember 19. után már hivatalosan is jogosult leszek a blog címében szereplő „bankárfeleség” megnevezésre. :) Nagyon izgatottak vagyunk, ezerrel szervezzük az esküvőt, szerencsére az internetnek köszönhetően a távolság könnyen áthidalható, és amit személyesen kell intézni, azt összekötjük egy-egy hazalátogatással. Ez a hónap is elég sűrű lesz, a hétvégén Velencébe utazunk az 5 éves évfordulónk alkalmából, utána Magyarországon leszünk pár napot, aztán Rómába megyünk, hogy Dávid Erasmus-on megismert barátaival találkozzunk. Dolce vita, dolce vita…:)